"Ezek a mai fiatalok már csak várják, hogy szájukba repüljön a sült galamb, de nem tesznek érte semmit!" Talán ezzel a mondattal találkoztam legtöbbször, amikor idősebbekkel vitába keveredtem a mai fiatalságról. Tényleg csak ülünk a seggünkön és panaszkodunk? Én mondjuk szeretem ezzel tengetni üres óráimat, de meg merem kockáztatni, hogy általánosságban ez így nem igaz.
Óhatatlanul megint bele kell kevernem az elején az egész "kiváltságos kérdést". Mert hogy a népszerű vélemény szerint azért vagyunk lusta senkiházik, mert nem fogjuk fel, hogy milyen jó dolgunk van, mindent megkapunk, mert a seggünk alá tolták a szüleink és nagyszüleink. És valóban, meg kell köszönnünk anyáinknak és apáinknak, hogy nekünk már nem a szocializmusban kellett felnőnünk, olyan iskolába járhattunk, amilyenbe akartunk, nem kellett oroszt tanulnunk, vehetünk Levi's farmert és nem kell becsempészni, meg hogy vettek nekünk okostelefont és számítógépet, amivel olyan világok nyílnak meg előttünk, amiről az előttünk felnövő generációk nem is álmodhattak. Tényleg el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett folyton attól rettegni, hogy felnyomnak a szomszédok és jön a fekete autó. Nekünk nem kell egyetemi tankönyveket áthozni a határon, hogy azt tanulhassuk, amit szeretnénk (ezt egy egyetemi tanárom mesélte), és nem mondják meg, mit dolgozzunk, mit gondoljunk és mit mondjunk. (Vagy mégis? Ez is megér egy misét.) Szóval aláírom, hogy sokkal-sokkal jobb alapokat és hátteret kapunk az életünkhöz.
Csakhogy ennek mindig is így kellett volna lennie, így kéne lennie. Ahogy az előbb is írtam, ezek az alapok. Tök szar, hogy nem volt így eddig, és őszintén sajnálom, hogy mi vagyunk az elsők, akiknek ezekért a dolgokért nem kell foggal-körömmel küzdeni. Még jobban sajnálom, hogy ma is a világ legnagyobb részén, a legtöbb embernek ezek egyáltalán nem magától értetődő dolgok, és még mindig a túlélésért kell küzdenie gyerekkorától.
Szóval megvan mindenünk, azaz látszólag mindenünk. Merthogy ami ahhoz kell, hogy felálljunk a kicsi fenekünkről, leporoljuk magunkat, elinduljunk az álmaink felé és szuper, világmegváltó tetteket hajtsunk végre, bizony még mindig nem, vagy ritkán kapjuk meg.
Mire lenne szükségünk ahhoz, hogy ne csak "várjuk a sültgalambot"? Elsősorban példákra, példamutatásra. Azt szerintem mindannyian tudjuk, hogy legelsőnek, úttörőnek lenni valamiben elég nehéz dolog. Először kitaposni egy utat, amit még nem járt végig más, elég félelmetes és nagy erőfeszítéseket igényel. Nem vagyunk tisztában a veszélyekkel és lehetőségekkel, rengetegszer futunk mellékvágányra, veszítjük el a bátorságunkat és lelkesedésünket. Márpedig abban, hogy manapság "hogyan kell élni", hogyan tudunk a rengeteg lehetőséggel megbirkózni, választani közülük, senki nem mutat nekünk példát. Mi vagyunk az elsők, akiknek ilyen "könnyű". Kicsit talán olyan ez, mint amikor egy kisgyereket, aki eddig egy szürke szobában játszott egy régi plüssmackóval, hirtelen leraknak egy óriási, színes, rengeteg mozgó, izgalmas játékokkal teli játékboltba vagy vidámparkba. Honnan tudhatná, hogy itt most mihez kezdjen? A nagy, színes, sokféle játék mind vonzó, mind király. De félelmetes, új, és nem a kisgyerek nem tudja, mi fog történni, ha az egyiket vagy a másikat kipróbálja.
Na, mi mind egy ilyen ijedt gyerekek vagyunk. Néhányan megpróbálják leplezni a félelmüket, odamennek az első játékhoz, elkezdik lóbálni, látják, hogy ez a többihez képest nem is olyan ijesztő, aztán soha többé nem próbálnak ki másik játékot, csak azt az egyet hurcolásszák, és hangosan hirdetik, hogy ők már tudják, azzal mit kell csinálni. Közben persze csak félnek mást is kipróbálni. A többség ledermed, és nem mer semmit csinálni. Ők a sültgalambvárók. Aztán vannak olyanok, akik elég kíváncsiak, bátrak vagy vakmerőek ahhoz, hogy megvizsgáljanak egy játékot, aztán ha nem tetszik nekik, kiválasztanak egy másikat, és szép lassan eljutnak ahhoz, ami tényleg a legjobban tetszik nekik.
Tehát szerencsére köztünk is vannak emberek, akik nem fosnak be teljesen (csak egy kicsit), és megsütik maguknak a galambot. Pontosan úgy, ahogy az előző generációkban is voltak emberek, akik kiharcolták nekünk ezt a mai világot. Mi is megpróbáljuk félretenni a kétségeinket és megpróbálunk ambíciókat növeszteni, aztán elindulni, hogy egyszer majd mi is azt mondhassuk a 20-25 évesekre, hogy szart se csinálnak.
